Imagondolat
Teremtés könyve 2, 18-24
A mai imagondolatnak kér része van: az első, hogy az ember nevet ad a teremtett világ élőlényeinek. A másik, hogy rájön arra, hogy ő maga egyedül van ebben a világban. 
Sokan vagyunk így. Minden megvan körülöttem, ismerem a magam világát. Újra és újra elnevezem a körülöttem levő dolgokat. Berendeztem házamat, udvaromat. Megvan a kényelmem egy bizonyos fokig. S minden nap arról szól, hogy megismogatom, elérem, újra látogatom teremtett dolgaimat. S így zajlik az életem reggeltől estig, s estétől reggelig. Még vanna benne izgalmas pillanatok is. 
Az egyedüllét valami érdekes dolog. Sokunkat nyomaszt, bár van aki felfedezte benne saját magát, egyediségét. Az egyedüllétnek van egy szépsége. 
Törékeny.
A vágy, a vonzódás nehéz, amikor kialakul. És kialakul. A másik iránt. Kell valaki, akihez ragaszkodom, megsimogatom, megszólítom. Vagyis vele élek. Mert ilyen az emberi természetem. Csakhogy vajon társam lesz-e? Segítőm és segítője leszek-e? Minek is kell nekem valakinek segíteni, vagy nekem valaki segítsen? Egyedül miért nem megy? Hát miért nem elég gyönyörködni a saját kicsi világomban reggeltől estig. Vajon miért is nem elég ennyi?
Isten szerzett az embernek segítő társat, mert látta, hogy nem jó az embernek egyedül. 
Nos, a választásomban- amit azt hittem, hogy csak és kizárólag egyedül az én választásom benne van Isten is. 
Hogy választottam, és miért? Istent figyelembe vettem vagy nem?
Ezért vagyok törékeny önmagamban és társas viszonyomban is.
Isten nélkül aztán tényleg az vagyok.