Ézs. 5,11

„Így szól az Úr:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám,

és ajkával dicsőít engem,

de szíve távol van tőlem,

istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat,

azért én úgy bánok majd ezzel a néppel,

hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni:

vége lesz a bölcsek bölcsességének,

az értelmesek értelme is kevésnek bizonyul.”

            Ézsaiás a művelt és előkelő családból származó próféta, rájön néhány figyelmet felkeltő és a társadalmat súlytó valóságra. Meglátja a nép romlottságát, az emberi bűn, a képmutatás, az ostoba fecsegés szüntelenül ostromló hatását. A fent olvasható bibliai versek több dolgot is elénk tárnak, melyek szembe vannak állítva egymással.

Szinte hallom, ahogy Ézsaiás érces hangján a nép elő tárja az Úr szavait. Elmondja, hogy a nép szájával közeledik és ajkával dicsőíti Őt. A közösség, a gyülekezet, a nép szíve rideg és távol áll a valós istendicsérettől. Azt is elmondja, hogy az Istenfélelem csupán betanult emberi parancsok alapján működik.

A 14. verstől pedig Isten feltételezett cselekedete következik, hogy mit fog tenni a népével – méghozzá a kiválasztott néppel. Isten nagysága és a végtelenségbe nyúló ereje mutatkozik meg újra és újra.

A mai Ézsaiások, mintha elbújtak volna, vagy csak nem hallunk felőlük, mert a nép „rugói” nem engedik, hogy nyilatkozzanak az Istennel szembeni vétkeinkről. Minek is kellene a médiát folyton leső és a médiában folyamatosan búvárkodó embernek, hogy neki Istenről s a vele szemben elkövetett bűnökről papoljon. Meg van a maga baja mindenkinek.

Kérdésem a következő: Mindent elhiszel azok közül, amit olvasol, és amit hallasz? Mindent elfogadsz úgy, ahogy más leírta? Egy cseppet sincs meg benned az a szomj, hogy te is utána jár a dolgok mibenlétének? Ha nem foglalkoztatnak az előbbi kérdések, akkor bizony téged is az orrodtól fogva vezet a nagyvilág gépezetének motorja.

Ézsaiás is ez ellen küzdött, csak egy kicsit megelőzve minket 2800 évvel. Soknak tűnik ez a szám, de nem ez a lényeg, hanem már Ézsaiás korában voltak olyan népi és közösségi problémák, melyek időnként – például az istenfélelem és a hit, a tiszta szív – magyarázatra szorultak.

Hol tartunk ma? Ott, hogy sokat fejlődött a tudomány minden ága, de a nagy kérdések még mindig titkos kis kapuk maradtak előttünk. A kérdések ugyan azok: Van-e Isten? Ha van, akkor miért nem mutatkozik meg? Mert, aki szemtől szemben látja, annak meg kall halni. Miért akkora vétek az, ha Istent szemtől szemben látjuk. Lelki szemeink tükrében talán még soha sem jelent meg? Melyek az Istennek tetsző cselekedetek? ...

A titkos kérdések és kíváncsiság kapcsán háttérbe került a Világvalóság, akit mi, keresztények a Teremtő Atyának nevezünk. Jobb is nem foglalkozni vele, hiszen Ő sem mutatkozik meg sűrűn, aztán a feletett kérdéseinkre még választ sem méltat adni. Pedig időnként milyen jó, ha megszólíthatjuk, lelkünk egy kis megnyugvásra talál.

Akár mennyire ki akarjuk kerülni az Istennel való kapcsolattartást, úgy sem sikerülhet! Hogy miért? Mert abban a pillanatban, amikor a hozzánk közel álló személyek betegek lesznek, vagy elveszítünk valakit, abban a pillanatban készek vagyunk az elhanyagolt kapcsolatot életre kelteni és perelni.

Te is tudod testvérem, hogy igazam van, mert a veszteségek pillanatában csakis a legnagyobb és legfelsőbb mozgatórugó segíthet a terhek elviselésében.

Ha az előbb tárgyalt dolgok valóban így vannak, akkor az Ézsaiás könyvében leírtak ránk is ugyan úgy vonatkoznak, mint a 2800 évvel ezelőtt élt emberre. Miért ne foglalkoznánk akkor továbbra is a világ „nagy” dolgaival és miért nem akarunk egy – bár láthatatlan – kapcsolatot ápolni egy ismert, de láthatatlan pártfogóval?