Jób. 29, 2–6
„2Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan,
mint mikor még Isten vigyázott rám!
3Amikor mécsese világított fejem fölött,
sötétben is az ő világosságánál járhattam;
4mint amilyen ifjúkorom idején voltam,
amikor Istennel közösségben élhettem sátramban;
5amikor még velem volt a Mindenható,
és körülöttem voltak gyermekeim;
6amikor lépteim tejszínben fürödtek,
és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj.”
Bárcsak a jó dolgok soha ne múlnának el… Az elmúlás keserű ízét nem szeretjük. Az élet ereje az ember „fénykorában” a leggazdagabb. Az idő múlásával mégis számtalan dolog változik: társadalmi, szociális, családi helyzetek és viszonyok. Jób fiatal korában jó hírnévre tett szert. Az idő múlásának tudatában számos dolog tornyosult előtte, ami panaszra adott okot. Jóbhoz hasonlóan a mi ember is szeret emlékezni a múltra és a gazdag „fénykorra”. Az elmúlás életünk része, ha akarjuk, ha nem. Hol van mind ebben Isten? A veszteségek következtében is el tudod fogadni úgy, mint sikereid csúcsán? Bárcsak… Bárcsak visszamehetnék az időben csak egy kis időre… Bárcsak jóbb lett volna a fiatalkorom… Bárcsak sikeresebb lennék… Tódulnak egymás után a feltevések. Isten, a lelki adottság, a lélek szépsége és az, ami Jóbot Jóbbá tette, az meg volt a korai időkben is. Ma sincs másként, ma is van Isten, lelki adottságok, lélek szépsége, az az adottság, amely téged, engem és minket „emberré”, emberibbé tesz. Ne féljünk a hit tisztásán néha nagyokat álmodni és tenni érte, mert megéri…

Szabó Zsolt, ötödéves teológus hallgató