Dávid és Uriás történetében a növekedésről van szó. Helyesebben a növekedés abszurditásáról, legalábbis, ahogy az a hit útján való növekedést jeleníti meg. Azért van itt szó abszurditásról, mert a növekedéshez az a szemlélet társul, hogy az valami folyamatos, pozitív és felfelé tartó fejlődésféle. Vagyis, hogy a fejlődés az valami pozitív dolog. A fejlődés ebben a történetben lehet olyan is, mint a stressz. A stressz sem csak valami negatív. A stressz lehet pozitív jelenség is, ha lehet így fogalmazni. Nos, Dávid esetében nemcsak kiválasztásról, felkenetésről, királyi mivoltról van szó, hanem bizony megkívánt egy fehérnépet. Egyik bizalmas emberének, hadvezérének a feleségét nézte ki magának egyik estefelé, ahogy a palotája felső emeleteinek egyikén sétált, éppen akkor pillantott meg az alkonyat bársonyos simogatásában egy gyönyörű nőt, aki éppen fürdés után vala. Bukás lett belőle, nem azért mert olyan nagy bűn ez a kívánás önmagában, hanem azért, mert valakinek a felesége volt a nő, és hogy a férjet eltetette láb alól a király őfelsége aztán a végén. A növekedésben benne van a bukás is. Része a folyamatnak, még a királyok esetében is.

Az ember küzd, dolgozik, hódít, vagy győz, s majd reméljük, remélem az aratást, az őszt, hogy learassam, betakarítsam, amiért dolgoztam. Jó kérdés, hogy megérem-e az őszt, és hogy azt kapom-e, amit reméltem. Vagyis a növekedésem iránya felfelé, vagy lefelé tartott? Amíg lefelé mentem, addig csökentem, az bizonyos. Ha fel tudtam állni, akkor nőttem.

Valaki mondja el ezt jobban magában.