Imagondolat 

Zsolt 42,9
"Nappal kiküldte kegyelmét az Úr, éjjel éneke volt velem, imádság az én életem Istenéhez."

A napnak aláhanyatlik a hangos morajlása és ahogy mellém bújik a csend, megrémiszt a mellé társult tátongó sötétség. Az esték szinte rám nehezülnek, ahogy a világosságot felváltja a vak sötét és amíg én lámpásokat gyújtogatok, kereslek a megmaradt fényben Téged, majd imára nyílik az ajkam: én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem….mormolom ugyanúgy, ahogy tanították annyi évvel ezelőtt. Ritmusosan, ahogy hallottam én is. Így aztán, ahogy a szavak elhagyják az ajkamat újra és újra, minden este felismerem, hogy a tátongó sötétség mindaddig él bennem, míg meg nem szólítalak. Csak addig félek az ismeretlen holnaptól, amíg ki nem mondom, hogy „én Istenem”. Mert, ahogy kimondom, érzem, hogy egy kicsit az enyém is vagy és vigyázod az éjszakámat énekeddel, nappalomat jóságoddal. Adj mindig annyi hitet, hogy ne féljek a sötétedő utcáktól és reménységgel várjam a holnapot.