Textus: 2Móz 2, 1 – 10 

Mi azonban ragaszkodunk életünkhez, ragaszkodunk szüleinkhez, anyánk és apánk arcához, nagyszüleinkhez, barátaink ölelő karjához, a szülőföldhöz ahol felnőttünk, templomunk csendjéhez, ahol megkereszteltek, ahol konfirmáltak, és ahol néhányszor a te tiszteletedre is megjelentünk. Életünk ajándék, az élet a boldogság. Sok mindent megteszünk azért, hogy igazán boldogok legyünk. Azt gondoljuk, hogy a boldogsághoz bizonyos dolgok kellenek és azok soha nincsenek együtt. Kívül keressük, azt hiszik ma is sokan, hogy tárgyak jelentik a boldogságot, pedig a boldogság belül van, ott és akkor, amikor énekel a szív. Sokszor mi sem halljuk szívünk dallamát, úgy felhangosodik a szavunk, ott van a kezünk a dudán, s csak azt látjuk, hogy mindenki ordibál és dühös, hangosan küzd az életéért. Jézus azt mondja, hogy aki képes veszíteni, sőt elveszíteni az életét, az megnyeri, visszanyeri azt. Aki képes visszájára fordítani a vereségeit, az megtalálja az életét. Az egész élet titka az elengedés, hogy el tudjuk-e engedni azt, amihez ragaszkodunk. Mózes anyja elengedte gyermekét, gyékényládába tette le a folyó mellé, a sás közé. Mennyi nyomorúságtól, bajtól, gondtól és nehézségtől akarunk mi is megszabadulni. Mi is letennénk problémáinkat, vitáinkat egy folyó partjára a sás közé, de az elengedés folyójához golgotás utak vezetnek, nem csak a rosszat kell elengedni, hanem a jót is. Szívesen megszabadulnánk a rossztól, viszont a jót félünk elengedni, ragaszkodunk hozzá és ebbe pusztul bele a lelkünk, a jóba. Amikor imádkozunk, amikor a te folyód partján állunk, segíts, hogy mindent le tudjunk tenni, a jót és a rosszat is egyaránrt, segíts, hogy csak rád figyeljünk, a csendre, a nyugalomra, az örök és szüntelen szeretetre.